Tóth Krisztina költő, műfordító 2006-ban Vonalkód című novelláskötetével lépett a prózaírás útjára. A rövid szövegek tökéletes lehetőséget nyújtottak az átmenetre. 

A vonalkód a hétköznapi életünkben az az információtömb, ami tökéletesen beazonosíthatóvá, egyedivé teszi a dolgokat, Tóth Krisztina kötetében a vonalak kódolása inkább enigmatikus. A vonal lehet összekötő, szétválasztó, határ és kapocs. Eltitkolhat, megmutathat. A novellafüzér minden darabja kap egy kis vonalas kódolást az alcímben (Határvonal, Életvonal, Bikinivonal, Vérvonal, Vonalkód stb.) Ezek a vonalak legtöbbször felkapott érzelmi  szálak. A próza ugyanis egyszerre rendkívül lírai, mégis tömör, és rejt egyfajta személytelenséget. Nem a történetmesélés dominál, hanem a narráló én pillanatban levésének a megragadása. A narráló éné, aki mindig anonim, és tulajdonképpen az önreflexivitás miatt mindig a történések alanya és tárgya egyszerre: "Néztem rá, mintha én is meglepődnék rajta, hogy ott ülök abban a lakkozott bútorokkal berendezett helyiségben, azon a műbőr huzatú széken, aztán váratlanul megszólalt valaki a torkomban, mintha szinkronszínész lennék" (Vaktérkép). Az éné, aki a nőiességében megélt emlékek, szerelmek, szívfájdalmak, tragédiák elmesélésével/újraélésével küzd. Az éné, aki szinte szineztetikusan éli meg a a helyzetek komplexitását:"Összefont karral ringattam magam a vécén, mint akinek a hasa fáj, ő meg állt fölöttem, aztán egy idő után megszólalt: sajnálom. (…) Hosszú időre elment a hang, a ringatózás még tartott egy ideig, mintha egy puha, vattával bélelt edényben ráznának, föl-le, föl-le, mint amikor gyermekkoromban gyógyszeres üvegcsébe gyűjtöttük össze a katicabogarakat, sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, mi ez a furcsa szag.” (Vaktérkép)

Bár az anonim narrátor személye és a vonalháló feltételezne egyfajta szorosabb struktúrát, a szövegeket nem lehet direkt összekapcsolni, az éneket megfeleltetni. És ez így rendkívül emberközeli.

Számomra a novellák hangulatára rímelő versrészlet ez Tóth Krisztától:

Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.
Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon.
Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat.
Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.

(A Minotaurosz álma)