Ezt, ha nem így lett volna, nem hinnéd el.
Egy nő fürdik a kádban.
Egy katonanő fürdik a kádban.
Egy katonanő Hitler képpel fürdik a kádban.
Egy legendás nő fürdik Hitler kádjában.
Egy elpusztíthatatlan és legendás nő fürdik Hitler fürdőkádjában egy nappal a Führer halála után.
Lee Millernek hívják, már nem olyan lenyűgöző, mint huszonévesen, de még mindig kikerülhetetlen a kisugárzása.
A new yorki Poughkeepsie-ben született 1907-ben, épp időben ahhoz, hogy telibe élje a huszadik század összes borzalmát és javát. A fotózást a kamerán innen és túl az apjától tanulta, akinek gyakran állt modellt is, hol akthoz, hol máshoz. A nemiséggel viszont a rögösebb úton ismerkedett: nyolc éves korábban megerőszakolták és gonorreás lett, amikor a család egy barátjánál aludt.
19 éves korában aztán épp átsétált egy autó előtt Manhattanben, amikor a VOGUE kiadója leszólította. Pillanatok alatt az egyik legkeresettebb szupermodell lett New Yorkban, már ha akkoriban létezett ez a szó.
Ha nem, akkor is.
Az ő, amúgy klasszikus estélyi ruhás képe szerepelt egy intim betét reklámon, amit a korszak legdrágább divatfotós legendája, Edward Steichen készített. Mivel ez volt az első kép, ahol egy menstruációs betéthez élő, vagyis igazi, szóval valódi (!) nő képét használták, a hirdetésből akkora botrányt kevertek a bigottabb new yorkiak, hogy az kerékbe is törte a sztármodell karrierjét.
Szerencsére.
Miller fogta magát, Európába utazott, hogy ott a fotográfiának egy még nagyobb ikonja, Man Ray asszisztense legyen.
Ez se félig sikerült: modellje, asszisztense, majd üzlet- és alkotótársa, szeretője és múzsája lett a korszak egyik legismertebb művészének. Együtt fejlesztették ki a fotóművészetben szolarizáció néven elhíresült technikát, és Miller készítette ebben az időben Man Ray számos megbízásból készült divatfotóját.
Aztán szakítottak.
Emmanuel Radnitzky (ez volt Man Ray eredeti neve) után New Yorkba ment, saját üzletet nyitott, majd hozzáment egy egyiptomi üzletemberhez, akivel három évet bírt ki Kaíróban. Londonban már a szürrealista festő, Roland Penrose szerelmeként tért vissza, itt érte őket a másodiknak nevezett világháború, amiből aztán mindketten képességeik szerint vették ki a részüket.
A festő Penrose kapitányi rangban a kamuflázs tudományát oktatta a hasdsereg "Álcázás Fejlesztő és Oktató Központjában". Előadásait Miller meztelen, álcahálós képével kezdte, mondván "ha ennek a nőnek a bájait el tudja takarni egy álcaháló, akkor bármit el lehet vele rejteni." Emellett ismert művészek, köztük Salvador Dali Londonba menekítésében is segédkezett.
Millerben viszont London bombázása alatt újra robbant az adrenalin: haditudósító és fotózsurnalista lett, először a VOGUE, majd a Condé-Nast birodalom hivatalos kiküldöttjeként.
Egy hónappal a normandiai partraszállás után érkezett a kontinensre, és társával, David E. Schermannal, a LIFE fotósával végigfényképezték Európa felszabadításának legborzalmasabb fejezeteit: a napalm első bevetését Saint-Malonál, Buchenwald éa Dachau felszabadítását, haldokló gyerekeket egy bécsi kórházban, Berlin utolsó napjait, aztán a mi kis házi horrorminiszterelnökünk, Bárdossy László kivégzését Budapesten.
Így, katonacsizmában és zubbonyban keveredett oda 1945 áprilisában Hitler kilencszobás, kétkonyhás, ónémet mesterek képeivel telezsúfolt müncheni lakásának fürdőkádjába. A luxuslakást a náci úr kancellárrá választásáig lakta, de később is visszajárt, ha dolga volt. Ebben a lakásban fogadta például a náci veszélyt legendásan félreértő angol miniszterelnököt, Neville Chamberlaint, amikor az jóváhagyta a Csehszlovákia feldarabolását jóváhagyó müncheni egyezményt.
Aztán lefürdött, gondolom.
A Prinzregentenplatz 16-ban lévő bungit az amerikaiak úgy találták, ahogy Hitler hagyta.
1945 április 30-án,Berlinben a Führer elnézést kért az alkalmazottaitól, hogy nem tudja búcsúzóul mással megajándékozni őket, mint egy-egy ciánkapszulával, majd főbelőtte magát.
Másnap Lee Miller - ahogy tette egész életében -, fejest ugrott a történelem, a fotográfia és a női test háromszögében létrejött térbe, és meztelenül beleült Adolf Hitler müncheni kádjába.
Ilyen pillanatért él az ember, de az ilyen pillanatot ki kell érdemelni az élettel, ami előtte van.
Lee Miller nem volt negyven éves, amikor véget ért a háború. Az ötvenes években a brit titkosszolgálat azt gyanította, hogy szovjet kém, ez a hisztéria akkoriban pont úgy normálisnak számított, mint ma minden muszlimban terroristát látni. Hozzáment Penrose-hoz, vidéki házuk az ötvenes-hatvanas években legendás találkozóhelye volt Picasso-nak, Henry Moore-nak, Man Ray-nek, és sok más A-classe európai művésznek. A sötétkamrát lassan bezárta, a konyhában talált alkotni valót, a depressziót viszont már nem tudta jól kezelni: talán beleégett a fejébe mindaz, amit a lencséje a háborúban látott, és persze az is, ahogy a férje hosszú viszonyt folytatott - álcázás nélkül - egy légtornásznővel.
Mindig vigyázott rá, hogyan néz ki ő maga a fényképeken, de ennyi regényes valóság mellett nem jutott ideje arra, hogy fotográfusként is menedzselje magát. Szerencsére megtette ezt halála után a fia, aki jórészt anyja művészetének bemutatásával töltötte az életét.
Neki lehet megköszönni, ha valaki érdekeset talál a leemiller.co.uk alatti archívumban

A szöveg Simó György írása, de annyira jó volt, hogy meg kellett mentenem :)