Egy teszt két lélek. Végül is jó, hogy nem félek az egyedülléttől. Nem mintha azt gondolnám, hogy az egyedül lét öl, mégsem mennék ezért ölre senkivel. Ugyan jó lenne magasabbnak lenni néhány centivel, de ezzel lehagynám magamat. Már így is osztottam az agyamat, nem kell még kisebbségi komplexus is a mixbe. Elfogadom: borsó meg a héja, s rögtön kevés híja már a lelki békének. Ha meg mégis összevesznék a másik énnel - aki közém és közém feszkót ékel - hát máris rendelkezésre állna egy kurvajófilmes analógia. Így, ha  némi pia után felszínre bukkan a lelki defektus, csak annyit mondok: kuss, veszélyes: a Klubja első szabálya: senkinek egy szót se a klubról. A  küzdelem kétszemélyes.

Ha elárulom milyen popkulturális művésztet szeretek nagyon, lelövöm a poént. Oh, igen!

Most annyira, de annyira menőnek érzem magam: egy abszolút trendi könyvről írok, amelyből valószínűleg egy abszolút trendi sorozat készül hamarosan. Jó, mondjuk az Agave kiadó könyveit régóta szeretem, mivel a minőségi szórakozás biztosítékát látom a kiadó mögött. Bár elsősorban a sci-fi vonal nyűgöz le náluk, a Wayward Pines trilógia igazi telitalálat. Blake Crouch 2002-ben megjelent könyve ugyanis szinte mindenkit kiszolgál: könnyedén mozog a műfajok között: thiller, sci-fi, robinsonád, utópia. Próbáltam asszociálni, milyen filmek/könyvek ugranak be az olvasása után: Legyek ura, Truman show, Stephen King regényei, Elveszett világ, Kizökkent idő, Szép új világ, Éhezők viadala. Ha egyszer valaki olvassa a könyveket és a ...

Vannak zenék, amelyek a maguk finom, észrevétlen módján másznak be a bőröm alá, az agytekervényeimbe. Nem, nem valamai horrorisztikus képsorra kell gondolni, nem is a szkarabeuszokra a Múmiából. Egyszerűen vannak zenék, amik nem úgy pörgetnek, vagy keltik fel a figyelmet, hogy rögtön mozdul a láb, és emelkedik a pulzus. Nem lenyűgöző nyári viharok, csak langyos meleg esők, amibe élvezet beletartani az arcot. és a végén ott van a szivárvány. Na, nem tipikusan zenekritikát írok, lassan időjárás jelentésnek is elmegy. Pedig a poszt apropója egy svájci - német lányduó (ezen a nevük alapján nem is csodálkozunk. Vagy igen?). A párost Valeska Steiner és Sonja Glass alkotja, akik egy zenei kurzuson találkoztak 2005-ben. Első albumuk 2011-ben ...

Annyira jó neve van ezeknek az új magyar zenekaroknak, hogy címen sem kell gondolkodni. Ó, igen, Lóci játszik: egyre többet, egyre nagyobb nyilvánosság előtt, a PeCsában, vagy éppen az A38-on. Kik ők? Saját meghatározásuk szerint egy singer-songwriter alapú "grand band". Ötletes, storyteller típusú szövegeikkel, igényes zenéjükkel, energiájukkal bárkit elsodornak. A zenekar indulása két fővel 2010-re tehető, amelyik időközben hat főre duzzadt. A Ki Mit Tube vetélkedőn a második helyig jutottak. Nem utolsósorban a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan  zseniális magyar film zenéjét jegyzik. A szövegeiket minősíti, hogy az Irodalmi Jelen 2014 tíz legirodalmibb dala közé válogatta a  Szociálisan érzékeny dal című számukat. ...

A Csapella Olivér vezette négy fős alter tánczenekar vicces, idétlen, őszinte megélései/megéneklései, és az ezeket elmesélő ötletes szövegeik révén egyre ismertebbek lesznek. Hallgatni őket jobb, mint egy rózsaszín tabletta: feldob, megmozgat, fülbemászik. 

Tagok: Csepella Olivér, a 'Pék': ének, szöveg Konsiczky 'Doktor' Dávid: gitár, vokál, zene Nagy 'Miszter' Dávid: basszusgitár Fatér 'Rebel' Ambrus: dobok

Unalmas értekezleteken az embernek van ideje elmerengeni gyermekkora szar horrorjain, mivel az unalom és az elvesztegetett idő kettős fogságában valamivel be kell töltenie az intellektuális horizontján keletkező űrt. Hogy miért pont ezeken? Passz. Alapvetően a műfajt sem szeretem. Nekem a horror mindig az, amikor a buta szőke nő tutira  a legkihaltabb rész felé fut a gyilkos elől sikoltozva: pl. a szerintem borzasztó Sikoly sorozat pont ezt hozta. Vagy agyatlan dolgok támadnak az emberre. Jó-jó az előítéleteimet nagyban megalapozták olyan filmek, mint a Massza (The Blob) , vagy a Köd (The Fog) , hiába rendezte Carpenter. A szörnyes/üldözős/hentelős filmek közül egyedül a Rémálom az Elm utcában volt kivétel, Freddytől tényleg frászt kaptam, ...

A cím nem a női genom iránti rajongásom terméke, bár akár az is lehetne. De a női kromoszómák együttállása jelen bejegyzéseben egy angol indie pop bandát takar. Mégpedig egy 2009-ben - találóan xx című - első albummal berobbant  formációt, amely a siker után számos fesztiválszereplést is megélt a következő években. Saját bevallásuk szerint pl. a Cocorosie is inspirálja a zenéjüket az Electrelane vagy a The Kills mellett. 2012-ben jöttek ki a Coexist című új lemezzel.

A hangzás rendkívül egységes: popzenei, dubstep, elektro elemeket keverő számok meditatívan ritmusos, vallomásos hangulata akár apatikusnak is hathat, de egyben van benne valami végtelenül lazulós, elengedős feeling.Talán nem annyira felszabadult, mint a Peer Kusiv ...