Jim Carney Once című filmje 2006-ból nem egyszeri élmény. De egyszer mindenképpen látni kell. 

A történet miatt? Nem. Az utcazenész Fiú megismerkedik a bevándorló zenész Lánnyal, felvesznek egy pár számot. Nincs világraszóló szerelem, eget rengető érzelmek, tűzijáték az első csóknál. Nincs sikertörténet, sztárszületés, nagy fordulatok, halál, őrülten katartikus happy end.

Akkor mi van? Az, ami nagyon-nagyon ritka manapság: őszinteség. A két főszereplő (akik valóban zenészek, nem színészek, kvázi magukat játsszák) és az egész film egyszerűen emberi tud maradni. Ha egy kávéház teraszáról követnénk, játszódhatna a szemünk előtt. Sallangmentesen. Egy annyira nyílt film, ami után mégis érzünk valami katarzist. Mert érezzük azt az életigenlést, összetartozást, jó embernek lenni érzést, amit talán utoljára kamaszként éltünk át egy-egy fesztiválon, ahol feküdtünk a haverokkal/szerelmekkel  a fűben, hallgattunk valami igazán jó zenét, és egy pillanatra megragadtuk a tökéletességet.

A film másik erőssége a zene. Működnek a számok, működnek benne a főszereplők, és működik tőlük a film. A film, ami 2007-ben közönségdíjas lett a Sundance Filmfesztiválon, a Falling Slowly című betétdal pedig kategóriája Oscar díját hozta el 2008-ban. Glan Hansard és Marketa Irglova kettőse zeneileg is azt adja, amit a film. Őszinteséget. A két zenész írta számok egyszerűen megszólítanak.